tavasznyitány

egyik nap hallottam vaalmi olyasmit egy mesében, hogy van amikor olyan régen vagy már lent, hogy fentnek hiszed. Ezért is szeretem a meséket, na meg hivatalból is, mert még viszonylag kicsik a fiaim. Erre a gonolatra reflektált az én kora reggeli gondolatom, hogy az álmok néha úgy elhatalmasodnak, annyira valósághűek, hogy elgondolkodsz, nem  valóság -e?

Olyan régen élek egy burokban, hogy ráérek ilyenen is agyalni, sorry.

A lényeg hogy betoppanok álmomban egy kis szobába és pontosan tudom már hogy hol vagyok, annyira élesen mar belém a fájdalom hogy azonnal kirohanok, de álmomban sokkal hoszabb  az út a nagy háztól a kis házig. Sokáig futok, pedig élőben csak néhány láb távolság.

Amint benyitok, megcsap a meleg meg az ismerős szagok, a bútorok, főleg a kisasztal, pedig olyan jellegtelen volt. Egy pár fekszik az ágyban, nem a szoba tulajdonosai, de a pár tagjai is hozzám kötődnek, van bennük közös. Tulajdonképpen a szoba tulajdonosa és az ágyban fekvő alak mindkettő a szeretőm. Nem egyidőben persze, mert az nem én lennék, de így végignézve már látom őket.

Olyan módon keveredtem bele a kapcsolatokba, mint amikor végig fekszel egy hullám hátán és engeded magad a vízzel sodortatni. Lehet hogy megállnál vagy szétnéznél a hullám hátáról, de nem állíthatod meg.

Mindezt elolvasva olyan önzőnek és gyarlónak  érzem magam, hogy miért nem írok én az éhezésről meg a rasszizmusról, meg a gyermekeinket sújtó élethelyzetekről, elfelejtettem talán szolidárisnak lenni, vagy csak unom az egészet, ezt a tehetetlenséget, ezt az önmagát beteljesítő folyamatot, meg az elpocsékolt milliárdokat, mittudomén, bizonyos szinten kiábrándultam, fogalmam nincs hogy lehet-e ezt legfelsőbb szinteken, talán igen , de nem jönnek a szavak a számra, pedig lehet hogy kellene.Csömöröm van, mint a téli időszakot követő napokban, amikor érzed hogy nem kell a hús, fújj a pörkölt, meg a kacsacomb, kell a  léböjt, vagy zöldségkúra, vagy csakúgy natúrban nem kelel a hús, mert a szervezeted tele van mérgekkel. Mert hát a testünk olyan pontosan mondja mi kell neki, csak néha nem figyelünk rá. Azt is mondja mi nem kell neki, csak halld meg már.

Az a mesebeli mondat annyira pontosan írja le, hogy van amikor már olyan régen vagy lent, hogy elfelejted, mi a fent.

Mások meg lemásznak  a mélybe és ott rondítanak, nyomorítanak, kéjelegnek meg puccsítanak. Aztán felszállnak a fellegekbe. Integetnek még persze út közben, hogy páááááááááááá.

nyica

Olykor milyen átkozottul hűtlen vagyok az íráshoz. Semmilyen elfogadható vagy el nem fogadható okom nincs rá.,pusztán hűtlen vagyok. Ahhoz tudnám hasonlítani mint amikor jó időre elhagyod a barátaid, akik bármennyi idő teljék is el, éppolyan lendülettel és nem kevesebb szeretettel fogadnak, mint éppen annak idején.

A miérteket nem kell megválaszolni. Mert vannak dolgok, amiket mindig lehet ugyanott folytatni. Kevés ilyen dolog van, néhány barátság és az írás. Egyik sem haragszik, nem játszik sértődőset, azt is tudja, hogy szükséged van néha a szabadságra. Mármint a magad szülte szabadságra. Gondolataid és érzelmeid szabadságára.

S aztán átölel, megcirógat, azt mondja, mit olvasol éppen? S te elkezded rögtön a közepétől. Hogy tudod, gyakran gondolok arra, mi az igazságtalanság, az élet értelme, a szerelem túlél - e valamennyiünket meg hasonlók.

S ő csak tisztán néz csillogó szemével, nem bólogat de tudod, hogy érti. Jobban mint bárki a világon, s már a válaszok is ott zsibonganak a fejében, mert ő is éppen ezeken gondolkodik. Ám lassan és komótosan osztja meg veled ezeket, mert így szokta meg.

Szóval nincs más dolgotok, mint lakmározni egymás gondolattálcájáról, az ínyenc falatokat tartogatva és kortyolgatva cseppenként, mert ki tudja mikor találkoztok újra.

január.

Az úgy van, hogy mindig kell hogy legyen mellettem valaki. Mintha magam már nem is lennék. Pedig régen olyan egész voltam én egyedül, ez van, talán elkényelmesedtem. Nem kellene bele nyugodnom.

Leginkább Isten jelenléte kell. Kérem, könyörgöm, kívánom, mennyi ká betűs szó. Kell. Mert valahogy Hit nélkül már nem ér semmit ez az egész. Még ha a hit sokféle is, legalábbis ezt mondják, meg bonyolult, szerintem pedig egyszerű: hit. Egyszemélyes és arról szól, hogy áldozol hogy áldott légy. Jó hinni Krisztusban. Megnyugtat.

Elhiszem hogy reménység, elhiszem hogy élet és hogy megtört miattunk. Ésszel kevés dolog van, ami átélhető. Mert én a mákos gubát sem tudom ésszel szeretni. Hiszen csak kifli vagy száraz zsömle, mák meg tej. Az érzékeid meg megállnak egy pillanatra, elnémulnak, ha megkóstolod.
Így vagyok Istennel, hogy megkérdezem, elvitted a bűneimet, a világ összes bűnét és ez olyan hihetetlen, mert annyi bűn van,.de amikor érzem hogy kézen fog és visz magával és eltelít a hála, nincsenek már szavak.
Van úgy hogy imádkoznál, de nem megy, nincsenek szavak, mert oly módon eggyé válsz Istennel. Ez kegyelem és csoda egyben, ritka kegyelmi állapot. Nem mondom hogy megismételhetetlen, mert átéltem többször.

Ez az egyik véglet. De találkoztam már a véggel is, amiért pedig állítják meg kell szenvedni, mert azt sem adják könnyen.(?) Démon, Ördög, Sátán? A másik hatalom. S ez a bénultság. Ez amikor megfosztanak a páncélodtól, emberi bőrruhádtól és lecsupaszítanak mint egy csupasz kígyót, hogy csússz és mássz.

De Isten felemel.

Nem szabadna már így bambulnom  a monitor előtt, unottan, majdnem rágörnyedve  a klaviatúrára. Nem is tudom hogy bírom el a fejem, olyan nehéz. Nyomkodom az F5-öt, hogy gyorsabban  már, meg számolom, hogy frissítés 123456, húszig csinálom ezt, közben folyton  az ikonrendezésre is rákattintok, pedig nem akarok ikont rendezni.

Normális anya akarok lenni.

A normális anyák vajon bámulják a telefonos kis asztalt, amelyen a könyveim egy része pihen, hogy elég szimmetrikusak-e a dolgok?? Ez a szimmetria a mániám. Biztos van magyarázata, de nem akarom hallani, úgyis igaz lenne rám, és bebizonyosodna hogy sokat pöcsölök szarságokon, bizonytalan vagyok és rendmániás, ez biztos valaminek a kompenzálása, de ennél mélyebbre nem akarok ásni, minek tudjam??

Sok mindent akarok tudni magamból, mégis van bennem egy gát amely nem enged, felsorolom az emlékeimet, keresem mi volt az a pont ahol valamit elcsesztem és kijavítanám, de mindig csak tapogatózok. Mintha már felástam volna egy nagy kertet a kis kakas gyémántját keresve, de még mindig csak kapisgálok.

Eszembe jut, hogy anyám beszólt a tanáriba mikor először megjött, hogy beteg a kislány, tessék felmenteni Sándor. Ennyit a titkokról. Az utcában Marika néni is így fogadott, nő lettél. Ja, kilenc évesen. Valamelyik este áldottam a nevét ismeretlenül annak a  a fazonnak, mert tuti pali volt, aki megszabadított a vattától komfortosabbra bennünket, nőket. Mert hogy lehetett volna komfort érzésünk egy fél zacskóval a bugyinkban?

A pálmafás szoknyám azt hittem mindent takar, hát tévedtem. Anyámnak ez volt a mániája, át ne ázzatok. Én meg számoltam, hány év szor hónap szor menszesz, amíg nő vagyok !? Irtó soknak találtam.

Nem tudom miért lett feldolgozhatatlan számomra, mikor Irma néni meghalt és költöznöm kellett. Otthon nélkül maradtam a nagyvárosban és semmi nem maradt a lábam alatt. Kihúzták a talajt,  a liftet amit pedig szerettem, a szobámat meg a tizennegyedik emeletet. Azóta is álmodok a liftről.

Nem tudtam mit kezdeni első szülöttemmel a kórházi ágyon, hogyan etessem meg, ha nem kéri? Egyáltalán a nevét sem tudom, mert megadtam, de idő kell ahhoz, - később majd rájövök,- hogy a gyermek birtokba vegye a nevét. Mert meg kellett először szokjam őt. Vagy ő engem. Hiszen egy kis idegen volt itt ebben a rengetegben.Mint nyilván valamikor én is.Majd kiérdemli a nevet, mikor már megismerjük egymást mi ketten.Mit tegyek? Nem mertem felemelni sem, pedig Zé megmutatta egy macin, amit még ötévesen kaptam amikor lenyeltem egy szilva magot. Akkor egy sárga pizsamát adtak rám, a fiúk röhögtek a kórházban, de negyedik nap végre volt székletem, igaz azt mindenki tudta, mert látszott a sárga nadrágon.

Ha Zolira nézek, ma is ugyanazt a fazont látom mint sok éve, és ez tetszik.

Mindig a nagy számra fizetek rá, pedig nincs is nagy szám, sőt arányos.

Nézem ezt a kurva polcot, felállok, megigazítom. Nem elég szimmetrikus.

- Akkor tehát megjegyezte László, kálium hiány és fertőzés. - A középkorú főorvosnő mélyen a szemébe nézett, mint aki be akarja vésni a férfi agyába a két információt.

- Értem én drága doktornő, - ezzel a kis köpcös férfi becsusszantott a doktornő zsebébe egy húsz ezrest, hogy az még láthassa a bankót, ám mégis diszkrét legyen a mozdulat. Profi volt ebben, sőt mindenben ami pénzzel volt kapcsolatos. Legalábbis sokáig ezt hitte.

- Nyugodjon meg László, minden rendben lesz.- A doktornő ismerte  a családot hosszú évek óta, tudta mikor volt mandulaműtétjük, hogy lázgörcsre hajlamos a kisebbik gyerek, és azt is, hogy a férfi mindig előteremt valahonnan pénzt. Mert bár munkanélküliek mióta ismeri őket, mégis tele vannak ékszerekkel, szép ruhákban járnak, neki is jattolnak. Nem is keveset.

- Kérem,erről ne beszéljen senkinek.

L. átkarolta a nő vállát, bizalmasan, egyszersmind némi szexuális töltettel. Az érintése megrázta a nőt, pedig nem volt esete ez a típusú férfi.

Kissé dzsigolós, kissé túlnyalt, zselézett haj, némi súlyfelesleg, makulátlan arc és parfüm illat. A férfiakban ritka az ennyire ápolt külső, ezért lehetett vonzó.

Amit a doktornő nem tudhatott, hogy ő, B.L. képes volt évekig a szoba - konyhás házból kikelni hajnalban, elmenni a pottyantós vécére, ami a szérűn állt , és aztán ha esett, ha fújt, a kinti jéghideg csapnál fogat mosni, tisztálkodni. Ítéletidőben is.

Bement a családjához, két fia és felesége sokat jelentettek neki. Biztonságot is adtak, meg hát szerette őket, ahogy férfi szerethet. De mellettük voltak szenvedélyei.

Ital, ez csak az utóbbi időben és jó társaságban, a nyerőgép és kaszinó, ezek hosszú évek óta, na meg a nők, mióta az eszét tudta.

- Elintéztem mindent, itt jó helyen lesztek. Nyugi.

- Hívlak majd.

- Jó. Vigyázz a fiúkra!

- Tudod hogy vigyázok. - mintha lett volna a kék szemekben csipetnyi vád, vagy valami olyasmi, hogy bezzeg ő tud rájuk vigyázni.

A nő szebb volt az átlagnál, magas és vékony ma is. Hosszú szőke haj, kék szemek. Ráadásul megbízható és szófogadó. Tizenhét éve vannak együtt. Ez nem kis idő.

Kijövet a kórházból visszahelyezte  fejére a napszemüveget, pedig már késő ősz volt. Nem számított, ez volt a védjegye, szerencsét is hozott szerinte, meg most praktikus volt, el kellett tűnnie. Voltak zűrjei az utóbbi években, nehéz időszakok, de ezeket valahogy mindig megoldotta. Igaz, sokat főtt a feje akkor is. Szó szerint főtt, mert magas lett a vérnyomása fiatal kora ellenére és irtózatos fejfájás gyötörte gyakran.

Olyankor csak az injekció segített rajta. Ezért sem ihatott volna alkoholt, de ezt nem állta meg. Másnap meg kínlódott. Pedig évekig úgy érezte, az alkohol szagától is hányni tudna, mert eszébe jutott az anyja, aki a buszmegállóban fetrengett, az apja, aki kiabált naphosszat az utcákon, ha berúgott.

Csontalkoholista volt mindkettő. A falu szégyenei. Az apja valami módon erőt vett magán nyolc éve, azóta még a  sütit sem merte megkóstolni, ha rum aroma volt benne, beültették neki azt az izét.

Nem tudta pontosan mi az, nem is akarta tudni. Az anyja kőkeménnyé vált. Gyógyszer, pia, hatásos drog. Annyiszor hívott már neki rohammentőt, hogy nem tudná megszámolni sem. Habzott a szája olyankor, eszméletét vesztette, elernyedt mindene, olyan volt mint egy kész halott. Ezért el tudja képzelni, hogy néz ki egy halott nő. Az anyja.

Többször volt öngyi kísérlete, ő már csak így hívta, mert évenként kétszer becsúszott. Vagy akarattal, vagy túladagolta magát. Nem tud rosszabb szülőket elképzelni, pedig lehet hogy vannak.

Soha nem ütötték, soha nem fegyelmezték, soha nem nevelték.

Tizenhárom éves kora óta a maga ura.

- Mi van veled, nem engedte meg?

- De , elrendeztem. Nyolc-tíz nap oké. Addig kell intézkednünk!

A bátyja magasabb volt és erősebb mint ő. Sokkal erősebb. Mégis szótlan volt, sótlan, ahogy ők mondták. Nem szólt, csak ha kérdezték, ha begurult, menekülni kellett. Ő csak akkor kereste fel, ha valami baja volt. Pedig nem volt rossz testvér. Mégse kereste, ha mentek a dolgai.

Más világban élt a tesója, ugyanabban  a rothadt szegénységben, mint régen ő is. Talán ezért kerülte. Utálta a szegény szagot, ha belépett náluk. Irtózott  a háztól is, a feleségétől is, vagyis a sógornőjétől.

- Most hova megyünk?

- Megpróbálunk pénzt csinálni.

A pénzcsinálás neki ment. Vagy nőket futtatott, vagy dolgozott, vagy lottózott, vagy pókerezett, vagy behúzott valakit. Szó szerint csinálta a pénzt, ettől aztán úgy érezte, ő uralja a pénzt, és nem az őt, tehát ő a főnök.

- Meg kéne állapodjál, hallod.

- Majd ha letesznek szegény papa mellé. Majd megállapodok. Ebből nem lehet kiszállni, azért mondtam mindig, te ne csináld. Hallod?? Ne csináld soha! Bármi történjék is.

Az autót négyesbe tette rutinosan. Ez egy jó kis gép volt, amúgy már ez sem számított. Volt már fent és volt már lent. Volt már x ötöse, meg volt hogy bicikliznie kellett. Azt azért szégyellte.

- Na, akkor most figyelj tesó!

Volt egy terve. Ez volt a mentőterv, fontosabb mint eddig bármilyen terv.- Az egyik része már teljesült. A család biztonságban. Már csak lóvét kell szerezni. Kifizetni a szemeteket, mert kamatos kölcsönt vett fel. Perkált, de nem eleget. Nincs kiút, befenyítették.

Káliumhiány és fertőzés, visszhangoztak a szavak és elmosolyogta magát, mert most is bebizonyosodott, a pénzzel mindent lehet.

- Messze megyünk?

- Aludj egyet ha akarsz. Egy százas.

Kábé másfél órája volt kigondolnia a sztorit. Másfél órája volt eladni magát. Másfél órája volt megmenteni a családját.

Másfél óra múlva kiszállt a kocsiból. Szólt a bátyjának, még ne menjen be. Majd kiszól. Elég ha látják az ablakból. Az szót fogadott, mint egy hűséges kutya.

A szatyorban vitte a cuccot. Ebben volt minden reménye. Kurva sokat kockáztatott érte.

- Heló Kis Lackó! - egyikük intett és a fejével mindjárt bólintott is, itt a Seriff.

- Na mi van kis faszom?! - Abban a pénz? - a reklám szatyorra mutatott a Seriff. Milyen gagyik, így hívatta magát a seggfej. Magában mindig hozzá tette Laci, Seggfej Seriff. Az csak a szatyrot nézte, valami új márka, egy csaj segge rajta.

- Bemehetnénk? Nagy üzlet van.

Most kezdődött az etetés. Tudta, hogy két óra múlva fájni fog a feje, meg zsibbad majd mindene.

- Szóval, ebből a cuccból van egy kamionnal. Vár a határon. Nézzétek meg.

A szatyrot a kezükbe vették, lassan kibontották, majd körbe adták az árut.

- Csinos, jó darab. Lehet próbálni?

- Azér' hoztam tesó.

Az olasz bőrcipő jól mutatott a nyurga melákon, hiába ez van, ha egy vacsi új cuccot visel a gengszter.

- Vacsi új. Ez nem kamu. Egy kamionnal.

A sztori ennyi volt. Ráment százezre  a nyavalyás cipőre, az utolsó  pénze is, a gatyája. Mert olyan drága ez a szar. Már csak a desszert hiányzik.

- Fele - fele.

- Mi van kis pöcs? Tartozol és fifti - fifti? Nem ölünk meg. Hogy van a szőke asszonyod?

- Tesó. Úgy is jó, a hatvan - negyven.

A csali már bent van, ő már győzött. Kit érdekel hogy most százalékokról buziznak, mikor nincs semmilyen kamion? De kurva drága volt az az egy cseszett cipő. Legalább nyert egy kis időt.

- Mikor jön a kamion?

Elővett egy kamu szállítási jegyzéket, a baromnak csillant a  szeme. Már azt számolta, mennyiér' tudja adni több darabot.

- Akkor másodikán Kis Lackó.

- Másodikán.

Kijött, bevette az aszpirint. Tudta jól, hogy így lesz. Azért most megnyugodott. A napszemüveget feltette a szemére, és tárcsázott.

- Nyugi. Minden rendben. Vigyázz a fiúkra.

Kicsit másként. A szakértők dolga hogy értékeljenek. De ki számít szakértőnek?? Mindenki. Akinek van füle, pláne hallása, már szakértő. A szem se árt, még ha dalversenyekről van is szó. Mert ha valakit megérint egy - egy produkció, átél egy katarzist, felfedez egy tehetséget, attól fogva véleménye van,szurkol valakinek, várja a jövő hetet.

A hentesnél emlegetik a kiesett Nyári lányokat, a boltban hallom milyen vagány a Tolvaj Renáta, hol volt eddig Kökény Attila, és így tovább. Anyámék nem a tollról beszélnek, hanem a péntek estéről, és higgyétek el, ez igen nagy szó.A politika kissé háttérbe szorul, talán  a nyomorról is elfeledkezünk egy kicsit, vagy máshogy látjuk a világot. Legalábbis a mindennapi monoton monstrumot. A dal erejével.

Kicsi gyere velem, találkozás....kinek ne lenne ezekhez köze? Emléke? Ki ne adna magának fél percet hogy felidézze a régi szerelmet?

A műsorkészítők nyilván erre építenek.,na meg arra hogy bele szeretünk egy-egy jelöltbe. De miért tudunk beléjük szeretni? Hogyan tudnak a részünkké válni? Tök egyszerű, azonosulunk velük. Lehet eggyé válni a kieső tizenhat évessel, szurkolni a családanyának, látni hogy az is győzhet, aki nem egy George Cloony. A terhes lány, a bájos kismama speciel engem elkábított. Azaz a Dorka.

Megtalálhatjuk a husiban magunkat és beolvasunk Mester Tamásnak, cseszd meg, egy cérnaszál nem tutibb., mit tudsz te bakker? Reményt ad a romáknak, hogy lehet feljebb. Van út.

Reményt egy átlag nőnek, hogy tűsarkú nélkül is megy, mert a báj az beljebb van néhány centivel.

Egyszóval a külcsíny, reklám, csiliovili ultra modern cuccok  között egyszer csak megtaláljuk megunkat. És ez a lényeg.

Kit érdekel hogy nem tudunk énekelni??

A felvételiről másodikként léptem ki a több száz jelentkező közül, ez egyben azt is jelentette számomra, sikerült. A másik srác mint kiderült az évfolyam legidősebb hallgatója lesz, én a legfiatalabb, van már jogi végzettsége, meg úgy általában bele kóstolt már ebbe az életbe. Övé volt a Banhoff, járt orvosira is, egyszóval sokrétű pali, a kinézete is sejtette.

Magabiztossága volt a legszembetőnőbb, szemüveges, alacsony kis ürge, feltehetően jó humorral, mert kaján vigyor ült a szája szegletében amint kiléptünk az előadóból. Vagy csak én láttam így??
Mindegy volt. Anyámék arcán csöppnyi meglepettség és öröm, erre viszont harározottan emlékszem. Milyen volt? Megvan.

Így lett. Volt kábé egy hetem, talán kettő, hogy az életem gyökeresen átváltozzon. Hagytam a gimi utolsó osztályát, levelezőre mentem utsó félévben, mert a budepesti életem már nagyobb részt követelt belőlem. Bár akkor még nem tudtam mennyire nagyot.
Szerencsés voltam, az elején mindenképpen.
Barátokhoz kerültem Újpalotára, 74 négyzetméter új lehetőség. ((((((
Éltem vele.
A lányok egyébiránt katólikus neveltetésben részesültek, közös gyökereink pedig nem a cigányság, hanem az értékrendbeli hasonlóság. Hamar rájöttünk, a kor össze köt bennünket, meg a hasonló neveltetés. Erre már lehetett építeni.
Első éjszakába nyúló beszélgetésünk mindjárt első éjjel, mikor kikapcsolták a villanyt, mivel késtek a fizetéssel. Ez nem volt jellemző, mert K. a pedantéria mintaképe. Még róla is hallotok.

Ültünk az inkább hosszú, mint széles konyhában és kiderült, nekik is volt alföldi papucsuk, meg nekünk is. ( nővérem és én) Nekik is volt járós babájuk, meg nekünk is. A beszélősről ők is lemaradtak, meg mi is.

Volt hímzett kalocsai papucsuk, nekünk is. Ez bordó bársonyabn pompázott,  a mienk is. Szerették Dsida Jenőt, én is. Naplót vezettek, én is. Nescafét ittak, én is. A barátság biztos volt.
Később kiderül, szeretik a joghurtot, én is. A natúrra viszont ők szokattak át. Kezdtük átvenni egymás szokásait, kedvteléseit, nézeteit, egyáltalán egész lényét a következő hónapokban, majd években.

Olyan időszakként éltem meg, mint aki folyton tanul, a hatásuk olynnak írnám le, mint egykori orosz tanároméét, későbbi gimis mentoromét, aki szintén oroszt tanított. Nem tudtam be a véletlennek ezt a tényt, annál is inkább, hogy a két lány, tehát a testvérpár egyike is rajongott az oroszért. Újabb közös pont. Ők is vidékiek, én is. Mi lehet ami elválaszt? Nem találtunk ilyen pontot.

Első iskolai reggelemen közöltem, nekem a Petőfi Híd Budai Hídfőjére kell eljutnom, ők közölték: okés. Ott a térkép a közlekedő ajtaján fellógatva, tájékozódjak. Bele lettem dobva  a mélyvízbe.

Folytatom.......

Ha valaki villanyszerelő, vagy fogorvos, vagy karmester, prosti, gyermekgyógyász, személyügyi asszisztens, könyvelő, strici, hát azok. A személyügyi asszisztens már izgalmas lehet, mert én első blikkre nem biztos, hogy be tudom azonosítani. Kávét is főz?? Jó, félre teszem a megrögzött hülye agyrémeimet, nem,nem főz kávét. De akkor mit csinál? Hagyjuk. Ennél vannak még izgisebbek, mint a kereskedelmi igazgató, a munkaügyi referens,a kistérségi koordinátor, utóbbi voltam, nem egyszerű így bemutatkozni. A projektmenedzser már egész tárlatokat nyit meg,- amint kimondom, - tehát inkább el sem képzelem. Na jó, az öltönyt már látom.Karcsúsított zakó, épp aktuális dizájn, csíkos ing, - valami feltűnő színnel, rózsaszín vagy lila -  az átlag ember azt mondja, tudod, olyan buzis cucc. Itt újabb kérdések sora vetődik fel, ki az átlagember, miért buzizunk, satöbbi. Ezért most befejezetlenül elkanyarodok, mert aknára léptem.

Tehát alapjáraton a szokványos foglalkozások művelői bemutatkoznak és konstatáljuk.Semmi extra.

- Aranka vagyok. Kurva. ( Megtörtént.) Ez így oksa, pontosan tudom mit csinál.

- Nyica vagyok, író.

- Heeeeeeeeeeeeee??

Mert vannak a nimbuszokhoz kapcsolódó tevékenységek. A meg nem fogható alakok, akik olyan művész lelkek, azonnal kocsmában képzeljük őket, egy vodka unikummal speciel. Meg hát az nem csak úgy van, hogy valaki író.Mert valaki vagy ügyvéd, vagy karmester, vagy zeneszerző, vagy balett tanár, vagy melós....

Mert eszünkbe jut Tolsztoj, Bulgakov, Csáth Géza, Hatvany, és mindjárt csak írogatók leszünk.

- Mit is csinálsz?

- Áhhh! Csak úgy írogatok.

- Jaaaaaaaaaaaaaaa.

Újságíróként főleg lapzárta idején az éjszaka közepén jártam haza. Vagy késő este indultam munkába. Mondjuk egy esti fellépőért vagy valami rendezvény miatt.

Aranka átszólt a Baross utca közepétől, én már a Körúton jártam,- Hééééééééééé!!! Valami közös van bennünk.

Hátra néztem cinkosan, mire ő:

- Egyszerre indulunk munkába.

Alábbi történet azt példázza,  hogy a festők sem járnak sokkal különb cipőben, deeeeeeee, nekik lehet egy mentségük. Íme a sztori. F. József - egyébiránt jónevű cigány festő, nem is autodidakta -  bemutatkozott valakinek.

Azt mondja a Valaki. - De jó. Most akarom festetni a lakást.

Mire én : - Nos ő, izé nem úgy festő. Fest, de művész. Festőőőőő.

A Valaki nézett rám, "aszongya" utána. - Attól még kifestheti a házat, nem??

A klasszikus családi dráma akkor kezdődött, mikor pályaválasztásra került a sor. Anyámék nagyreményű jogásznak szántak, ezt erősítette bennük magyar és történelem tanárom is, hozzá még a diri, aki egyébként is imádta e pályát. Valószínű bánta, hogy ő valamikor nem jól kereső taláros lett.

Én magam színész akartam lenni. Nem indultam rossz esélyekkel. Országos versmondókat nyertem, az egyik Arany - balladamondó már elég megpróbáltatásnak bizonyult, hogy valamikor én az égig érő deszkákon természetesen majd égig érjek. Mert azért Arany Tengeri hántását elmondani igen kifinomult elmére vall, már hogy valaki egyáltalán megpróbálkozik a feladattal. Én pedig Nagykőrösig mentem, hogy elszavaljam.

A családi tűzhely tehát fortyogott, jobban mint máskor. A megoldást keresztapám igen fejbe kólintó találmánya jelentette, aki egy csütörtöki napon szólt, gyere mán át lyányom, mutatok valamit. Soha nem gondoltam, és ma is furcsállom, hogy keresztapám ennyire ismerte a vágyaimat. Hogy a néhány sör tette - e vele, amit esténként megivott, hogy megoldódott a nyelve és felhívott, ma sem tudom. Pusztán zárkózott ember, ennyi az egész, de mint kiderült, ettől még figyel.

Ez a valami  a népszabi egy felhívása volt újságírók képzésére. Akkoriban nem volt úton - útfélen média szak, ezen kívül még csak a szegedi egyetemen  tanítottak médiatudományt. Amennyiben ez tudomány. Erre még visszatérek.

Tehát én előadtam otthon magam, szokásomhoz híven még fél tíz tájban érveltem, anyámék azt mondták, nem értenek, de próbáljam. Szombat hajnalban ébredtünk,. kettő után nem sokkal,. hogy a három negyvenes vonatot a szomszéd városban elérjük. Hó volt és jegesek az utak. Februárt írtunk, vagy január végét??

A bordó használt Opel Asconával indultunk el apámmal, mert a kereskedelem az olyan hogy hol fent, hol lent. Most éppen lent voltunk. Szóval pötyögtünk  a kábé húsz éves autóval, mikor az félúton megállt. Tatty. Apám rám nézett, azt mondja, kifogyott a benzin. A benzinkút jó két kilóméterre lehetett.

Kurva hideg volt. Minden párásodott. Egyetlen ember nem jött, egy zetor, vagy traktor, vagy zaporozec, vagy akármi, egy biciklis,. aki segíthetett volna. Az idő fogyott. Én természetesen magassarkú csizmában, tök kényelmetlen, ám elegáns cuccban.

Apám rám nézett és mondta, kigyalogolunk az állomásra. Az még plusz egy kilóméter. Mentünk. Mentünk. Három kilómétert letekerni nem lehetetlen adott idő alatt, de a kátyúk, a befagyott pocsolyák és kisebb árkok, melyek láthatatlanok voltak, csak néha azt érezted süllyedsz, szóval ezek nehezítették az utat. Apám végig karon fogott, kiemelt,. megfogott, letörölt, egyensúlyozott velem, magyarul navigált. Útközben el is estem, szóval megdolgoztam ezért a pályáért. ( )

Kiértünk az állomásra, szapora jegyvétel és hopp. Még éppen láttuk a vonat füstjét. Ez a kép soha nem megy ki a fejemből. A vonat segge, amint füstöl és kiröhög minket. Vissza baktattunk az öreg Opelhez. Szó nélkül persze.

Addigra több autó volt az utakon, szereztünk benzint,. haza pöfögtünk. Anyám álmosan megfordult, hát ti?? Lekéstük. Vissza fordult. Nyilván kómás volt még. Apám visszafeküdt mellé én meg felmentem  a lépcsőn a szobámba, valami olyan érzéssel, hogy na, ezt most nem akarta az ég. Merthogy ugye anyám meg apán sem akarták.

Fél óra telhetett el, apám felszólt: öltözz, megyünk, ! Hova? Hát Pestre, jön anyád is,. Megkeressük azt az iskolát és felvételizel még ma. Fél tízre ott voltunk az Elte Udvarán, igaz előbb a kertek felől közelítettük meg, valami elhanyagolt dzsindzsásra emlékszem, meg a nagy hóra, de tízkor már átléptem az épület küszöbét.

folyt.

Hagyd a fenébe, vagy komolytalan ez az egész, gyakran hallottam akár munkával, akár emberekkel kapcsolatban. Mindig háborogtam. Nagyjából mindig igaza volt. Sok mindent megélt, s az a néhány évtized közöttünk nem csak évei számával jelent többet.

Szóval tapasztalt. Emberekből, világokból, helyzetekből, ígéretekből, ígérgetésekből. S azt kell mondjam, ha egyszer rá mondta valamire, na ebből se lesz semmi, ez kicsit olyan volt, mint amit az oláh cigányok úgy hívnak, prikezsdia. Azaz valaminek a leszólása, annak átkot jelentő ereje, és a beteljesedés.

Mondok egy példát. Ha azt mondod reggel,  hogy ma egy párnát se veszel, akkor ezt prikezsdiának hívják, mert te előre leszóltad, vagy rá mondtad. Vagy valaki vesz egy használt autót, és azt mondod, na ez se bírja sokáig, ha kiderül, hogy vezérműszíjas, hát te inkább ásd el magad, mert miattad szar az autó.

Ezért aztán az oláh cigányoknál az asszony általában hallgat. Na, ez más történet. Ha találkoztam üzleti ügyben, vagy munkaügyben valakivel, akit apám előzetesen már látott, hát biztos prikezsdiás volt a találkozás. Nem tudom, mi volt ennek az oka, egyszerűen csak tényleg jól ismerte az embereket.(?)

Nagyapám kezdettől fogva elismerte apámat, mert ahogy mondják, a jég hátán is megélt. Márpedig ez a képesség nem akármi. Lehetett volna anyámnak is mérnök, vagy cégvezető, vagyis áfész elnök  a későbbi férje, minthogy anyám ezekben a körökben mozgott, anyám apámat választotta. Az egyszerű cigányfiút, akinek tartása volt, ereje, és nyilván erős karja. Nagy motorjával repesztett, azt hozzá teszem, anyának is volt egy kis sárga babettája, és a családi legenda szerint, fújta hosszú haját a szél, na jó a babetta mennyivel is tud menni??

Nem számít, így szerelmesedtek egymásba. Tehát nagyapám magasra tette a mércét, de  apám megugrotta. Hajnalban kelt, hamarosan jó kereskedő lett, majd még jobb, néhány év múlva az ország egyik legjobb kereskedője, és még alig harminc.

Papám csak kapkodja a fejét, mert építkeznek, libáznak anyámék, több autó áll az udvaron, volt olyan év, hogy hat személyautónk volt, mellette teherautó és ifa. A tanyán húszezer liba. Ekkoriban hiányzott a családi béke.

Mondok egy példát. Elmentek Békéscsabára valami családi napra anyámék, ott kisorsoltak egy mitsubisit. Tűzpiros volt, vacsi új, ennek majdnem húsz éve. Szóval menő cucc. A nyertes megnyerte, s néhány perc múlva apám megvette tőle a tűzpiros mitsubisit. S ez a nyolcvanas évek vége.

" Vállon felül gyenge !"- ez volt az a félmondat, amelytől mindig rettegtem, hogy elhangzik a fiúimmal kapcsolatban. Akikből egyébként nem volt sok, bár ugye ez relatív. Tehát vártam az értékelést, és ezt a mondatot utáltam, mert ez engem is minősített. Egyébként is azt gondolom, hogy a választásaink azért olyan fontosak, mert ilyenkor mi magunk is méretünk. Szóval ha leszarozták a jelöltet, hát akkor engem is minősítettek.

Annak súlyát nem fogadtam el, - és nem is fogtam fel, hadd tegyem hozzá - hogy egy lány választása mennyire fontos. Mert ha bele gondolunk, ez a világ még mindig úgy van berendezve, hogy a pasinak jelzett jótulajdonságokon kívül még családfenntartónak is kell lennie. Azaz mindazon készségekkel rendelkeznie, amelyek majd biztosítják a megélhetését a családnak, ha nem is gondtalan, de könnyebb életet biztosítva azoknak.

Szóval én ezt nem mértem fel, bár már az én kívánalmaim is ütötték az elég határt, legyen elegáns, sármos, tartózkodó, intelligens, nagyvonalú, ad absurdum a kis apám, s még mellé jöttek a szülői elvárások., egyébiránt apám nem vesztegetett sok szót egy-egy választásomra mint mondtam, a vállon felül gyenge elég volt neki.

Húúúúúú! Ott álltam egy jó kis apakomplexussal, mert persze hogy hozzá senki nem ér föl, mellette még legyek gyakorlatias is, ami amúgy sem ment soha, tehát hogy majdani családom megélhetését is nézzem. Nem gondolkodtam így a családról, vagy általában a családról. Hogy lesznek számlák, meg hitelek, azt sem gondoltam hogy lesznek gyermekeim.

Azt gondoltam, én egy karrierista nő vagyok, akinek lesz egy szépen ívelő karrierje, és ott valahol kullog egy pasi, vagy pasik, vagy mittudomén, ez nem volt fontos. Ezért aztán huszonöt éves koromig fel sem merül bennem a gondolat, hogy együtt is élhetnék valakivel, vagy tervezhetnék közös jövőt.

Sela. Anyám mondta ki mindig az ámment, vagy tette fel az i-re  a pontot, de ma már tudom, a háttérből apám véleménye volt a mérvadó. Anyám arra az egyszerű igazságra támaszkodott, hogy hagy nekem időt, esetleges rossz választásaimra úgy is rájövök, leegyszerűsítve, benő a fejem lágya.

Apám viszont féltett és meg akart óvni  a csalódásoktól. Hogy miért éppen ezt az emléket mondom el, számomra is meglepő, de ez jutott eszembe, és tudom hogy ezzel titkot árulok el, de ezzel tudom leginkább jellemezni az apámat.

Amikor az úgymond jól induló karrierem megtört és haza költöztem, egész kis káosz uralkodott körülöttem. Volt ott rossz választás, pánik betegség, és egy pasi aki elhagyott. A pasi szóra sem érdemes, de a történet igen.

Tehát én néhány hetes terhes voltam, és bár a gyermeket megtartottam volna, ha ezzel egy időben én nem szedek antidepresszánst, szószó abortuszra került a sor. Anyám természetesen mindent átbeszélt velem, egyébként is huszonnégy voltam, tehát már felnőtt. Ja, a pasi lelépett, bár tulajdonképpen én léptettem le, gyakorlatilag azzal a képességemmel, hogy nem tudtam elképzelni közös jövőt.

Egy apának fájó lehet, bizonyos szempontból talán megalázó is, mindenesetre kényelmetlen ez a helyzet. Anyámmal együtt ketten vittek a klinikára, kísértek vérvételre, apám egy szót sem szólt álló nap. Nem tudtam min megy keresztül, mit gondol vagy érez. Hozzá jött még az a tény, hogy ez az egész szitu mégiscsak TABU.

Este hat körül hagytuk el a klinikát, én az első ülésen ültem apám mellett, aki miután kikanyarodtunk a kórházból, megigazította az ülésem. Hátratolta az ülést, ledöntötte, és csak annyit kérdezett. Így kényelmes??

Ebben a törékeny mozdulatban egyszerre megláttam a gyenge, gyöngéd, féltő és az egyáltaláén nem  szeégyenkező apámat. Ez megnyugtatott. Nagyon is emberi volt és most láttam, hogy mindennél fontosabb az én egészségem és jólétem. -

folytatom.....

Vagy én és apám, szinte ugyanaz. Megjelent egy válogatás, melyben művészek vallanak arról, hogyan látják anyjukat, apjukat.

" Apám az udvarlóimat is szigorúan klottgatyában fogadta. A jelentkezők nagy száma miatt, meg hogy megkíméljen a  rossz választásoktól, a kérőket szellemi és fizikai próbatételek hosszú sora elé állította. " így emlékszik Gindert  Mariska - Klottgatyás angyal című írásában.

Apám szinte soha nem viselt klottgatyát. A cigányoknál ez tabu. A rosszindulatú kommentelőket megkérem, most hagyják el az oldalt, ne taperázzanak ez ügyben. Szóval a meztelenség, alul öltözöttség a  roma családokban no. A legtöbb oláh cigány család strandra sem jár, vagy ott leplekkel takarják magukat az asszonyok, a férfiak pedig max. a sült ponty miatt mennek.

Mi magyar cigányok lévén ennyire nem tartjuk a patyivot, ( szabályok) de sem anyámat, sem apámat nem láttam sűrűn alul öltözve, ez tény. Komplexusokat sem indítottak el bennem. Valamikor a Körös parton jártunk, még pici lány lehettem, tudom hogy apám jó úszó, később is mindig a mélyvíz nevezetű medencékbe ment, míg mi a pár centis vízben is úszógumival gyakoroltunk.

Ennek ellenére nálunk is eljött az a kor, mikor nővéremmel kilestük anyámékat. Azaz csak ki akartuk lesni őket, mert semmit nem láttunk. A szomszéd szobából lassan kúszva kúsztunk a belső tiszta szoba felé, és lám, anyámék aludtak. Összetörték az ábrándjainkat, vissza kúsztunk hát. ( ma már tudom, akkor törtek volna igazán össze, ha látunk is valamit)

Apám jóképű ma is, ördögien. Ez nem szubjekt, ha egy barátnőm meglátja, rögtön telefonszámot is kérne hozzá, rám való tekintettel nem kérnek csak.

Sármos, jóképű, komoly, elegáns, tartózkodó, megközelíthetetlen. Jobbára hangulatember, ezt tuti örököltem. Hozzá alkalmazkodni viszont nem volt könnyű. Sem anyámnak, sem nekünk. A jókedve mindenkit felderített, a balos napjai pedig rányomták pecsétjeiket a napjainkra. Most én követem el hasonlóan a  családdal ugyanezt, bár szeretnék ellene tenni, ne lehessenek kiszolgáltatottak az én kedvemjövésmenésének, de ez nem olyan egyszerű.

Szóval apám gyakran állított be nagy ajándékokkal az éjszaka közepén, nevetett velünk jókat az Apolló moziban, vagy autóztunk több száz kilómétert vele, amikor tollért ment. Nem lettünk követelődzők, legalábbis én nem.

Rosszabb napjain azt hiszem nem láttuk. Ha elkeseredett, mindig Ady képe jutott eszembe, olyan zaklatott arckifejezése lehetett. Anyámmal el is neveztük néhány éve  a zseniális Adynak.

Egyik kedvenc emlékem egy évzáróhoz kötődik, ma már tudom, rém büszke volt rám. Azt viszont sajnálom, hogy nem tudták kimutatni, anyám sem. Tehát évzáró, én új ruhát szerettem volna, és bár nem voltam valami csipkemániás kisasszony, anyán ragaszkodott a tisztes szép ruhákhoz, meg hogy hasonlóan legyünk öltözve nővéremmel, bár ő totál más alkat volt akkor is, meg ma is. Később  ezt majd kinőjük, stílusba olyan messze kerülünk egymástól, amilyen messze csak lehet. Én ebben is önmegvalósítani akarom magam, ő meg élni, és élni hagyni, megy a divat után.

Apám hát felültetett a ZUK platójára, ahol néhanap egyébként is berendezhettük babaháznak, amikor a ponyva  fel volt téve, és így közlekedett velünk. Azt hiszem nagyon mókás volt és különlegesnek éreztük magunkat. Egyszer a rendőr is annak találta.

Utolsó percben megkaptam az inkább édi, mint csini ruhácskát, sötétkék volt, fehér is piros kis pötyökkel. Ezt meg is örökítették velem együtt. A képen bamba arcot vágok, de ott ül mellettem mama meg anya, és olyan jó illatuk van, hogy ma is érzem. Mama kis táskával, retiküllel várja a bizumat. Anyám meg kötött ruhában van, úgy gondolom, nagyon extra hatást keltett. Kimondottan szép nő.

A képeken nem látszik nagyapám, ő majd otthon vár a kis padon, mindig elfoglalt, a falu első embere, várja a bizut és értékeli.

- Kiérdemelted az ötszázast. - Nem is sejtem milyen boldog, s mennyi álma meg terve van velem, milyen büszke, hogy az ő unokája lám. Egy évben nem kaptam ötszázast, s nem az ötszázas hiányzott, csak az elismerés, de az nagyon. Azt mondta, jövőre ha teljesítek, ezrest kapok. Tartotta a szavát.

Évek múlva már nem érti a szavakat, mikor szavalom hogy (nagyon fáj) , már nincs mindig észnél. Akkor már nem elfoglalt, nem csörög folyton a nagy fekete telefon, nem jönnek az átvevők, nem jönnek segítséget kérni, s nincs az udvaron a sok tollrázó.

Elhozza a család, mert nem lehet egyedül hagyni, meg egyébként is, nekem következik a ballagás.

folytatom..........

A FIHESZ ( fideszhez hű elvetemült szippantott agyú) nem gondolkodik, csak cselekszik.

Női lenyomata a FIHESZTA ( fideszhez hű elvetemült szippantott agyú) sem gondolkodik, csak cselekszik.

Akarom mondani cselexik.

Én úgy gondoltam, azokon az időkön már túl vagyunk, mikor elsődleges és mindennél előbbre való volt a párthűség. Kiderült, nem.

Ennek van jó oldala is, megélhetem egy személyi diktatúra kialakulását, figyelemmel kísérhetem a felépített jogállamiság darabokra hullását és mi még??

Ja, hogy mindezeket nem a történelem könyvekben olvasom.

A minap mondja egy ismerősöm, hogy egy szigorúan szakmai alapokra épülő szervezet, mint az MLSZ ( ugye a Magyar Labdarúgók Szövetsége) vezetését egy hét alatt bocsájtottak el  a választások után, majd cserélték le a garnitúrát fihesztákra. Adott esetben ugye agyarakra.

Mondom én, hát nem a labda irányát nézik?

A labdát, aminek örülünk hogy jéééééééééé, röpül??

Naiv vagyok.

A labda tehát lehet mélyrepülő, ezt azért eddig is gyanítottuk, lehet körte alakú, ezt mondjuk nem.

Tehát ha egy apparátust- melyhez az a tudás kell, amihez a politikának olyan messze kellene lenni mint nagyapám kalapjának a fridzsidertől - lecserélnek párthűség alapon, akkor én még szerepelni fogok a történelem könyvekben.

Talán mindannyiunknak mérve van az itt töltendő időnk.

Ketyeg egy óra, üti  a negyedeket, feleket, az egészeket meg kongatja türelmesen.

S mi milyen telhetetlenek vagyunk ebben az idővel való viaskodásban. Az ingát birizgálnánk folyton, ne szaladjon már annyira.

Szeretném látni, hogy gyermekem szopizik, gégicsél,  labdázik, földrajzot tanul, diplomát szerez, unokáim születnek, majd a másik fiam is apává cseperedik.

Már látom magam előtt az év végi bizujukat, persze  a gimi harmadik évében. Eltesszük a kredenc egyik fiókjába majd.

Aztán az érettségi ( ha lesz még) bizonyítványukat, a szmokingot, rózsát én nem tűznék a zsebükbe, szeretném a menyasszonyokat móresre tanítani, csak egy kicsit. Egy jó gulyáslevest még megtanítanék nekik.

LÁTNI, HOGY RUMLI VAN AZ ALBÉRLETÜKBEN, DE ÉN RENDET TESZEK. MEGSZIDOM ŐKET DE TITKON ÖRÜLÖK, HOGY ELŐZŐ ESTE BULIZTAK. NŐFALÓK LESZNEK, DE NEKEM ELMESÉLIK A BECSAJOZÁSAIKAT.

Zével ülünk majd együtt a kiskertben, azt mondja, "te menjünk, nézzük meg már a gyerekeket". S vonatra pattanunk, én nagy kosárral, alig bírjuk el, tele tojással meg két szép nagy jércével, vagy a kis öreg golfunk csomagterét pakoljuk be.

Én meg azt mondom, "várjál má hé, ne szaladj öreg" , s kihozom még a kis Gergőnek a mandarint is. Azután még visszafordulunk, mert papa bent felejtette a kis traktort, amit már a múlt héten megvett elsőszülött unokájának. Zsörtölődünk, ki a hibás hogy elfelejtettük, de visssza fordulunk.

Aztán újra útnak indulunk és futunk tovább az idővel. De mindig ő kongat.

Pajzán kis kritika Oravecz Éva Csilla Tűsarkúban hátrafelé című könyvéről.

" mikor a lányok melle nőni kezd, az agyuk csökkenni "

Mintha ezt az örökbecsű egyenesen fordított arányosságot kívánná erősíteni a szerző vékony kis kötetecskéjével, ami nos, hagy némi kívánnivalót maga után. Legalábbis az én olvasatomban.

Lényegében a feministák szükségességét, jelenlétük miértjét kérdőjelezi meg, továbbá durvaságukat és magatartásukat firtatja. Kell - e a nőknek farok, és ha igen, mekkora? Ez a kérdés többször is visszatér, már - már köszönő viszonyban leszünk a farokkal.

A könyv legérdekesebb részei a hivatkozások, melyek valamilyen kísérletre, tudományos munkára alapoznak, ezek végkicsengése tulajdonképpen a következő: a férfiak agya jobb, mint a női agy.

A vélemény mindvégig ott van, ám nyilván az öntudat, önértékelés zavarja az újságírónőt és ambivalens módon hol erősebben, hol vékonyka elhaló hangon sejteti, hogy a mi agyunk csöppet sekélyebb. Megörültem, mikor arról olvastam, hogy a nőknél jellemzőbb EQ semmivel nem alacsonyabb rendű mint az IQ.( hisz ebben is ott a q......)

S gondoltam, ezek együttesen finom tüzes kis kettőse favorit.Felderültem, lám ezen a ponton van elásva egy boldogság hormonom, hatott rám.

Tehát a nő azért van úgy összerakva jól, mert úgy van összerakva, a pasi meg másért. Idáig stim.

Ekkor köp arcul Oravecz, mikor azt mondja : " a szerző agya nem tipikusan női agy."

Megnézném magamnak ezt az atipikus női agyat. Ajánlom figyelmetekbe pl a következő hirdetést. Atipikus agyú nőt keresek. Vagy. Uniós forrásokat hívunk le, azaz pályázatot hirdetünk atipikus női nemű egyedek vizsgálatára......tevékenységek, célcsoport, indikátorok, és a többi elvárás. Nyilván indikátor mutató lenne a rövid haj, zéró csöcs, sok sapka, semmi látex. Erre akár kidolgozhatnánk projekteket. ( várom a kommentekbe a benyújtott pályaműveket )

Mi az hogy tipikus? Ha a női agy egyenrangúságát már leszögeztük, akkor minek itt mentegetőzni, hogy nekem bezzeg mégis van néhány mili farkam?

Ugyan már, ha valaki nem tudja miért érdemes nőnek lenni, az ne fogjon éppen ebbe e témába.

De ezen a ponton nyugodtan abba is hagyhatjuk az olvasást és tegyük fel a következő zenét, a karosszékben keresztbe tett lábakkal, az nem X,  színes nyalókával és természetesen körmöt reszelve.

http://www.youtube.com/watch?v=e67hp6zlNi4&feature=fvs

Itt már kellőképpen felpörgünk, márha tipikusan női agyunk van és jöhet az ász, közben azért szotyolázzunk!

http://www.youtube.com/watch?v=K9yXyy5FNRM&p=C68BA9C8B0AC74B0&playnext=1&index=77

Elment. Alig néhány hete, a nevét talán nem is jegyzik  a zene iparban, pedig gyűjtött, álmodott, emlékezett és tovább adott.

Ő volt az, aki a Kalyi Jag számára kutatott fejben, a nagyanyáknál és az öreg beás cigányoknál, tette mindezt már a hetvenes években, mert ez volt az élete. Az, hogy az óromán nyelven megszólaló zenék hitelesek legyenek. Később a család megvalósította álmát, fia és keresztfia együttest alapítottak, ez a Kanizsa Csillagai.

Már volt kiket tanítani, kiknek emlékezni.
Én is emlékszem egy hegedű szólamára, diktafonra vettem, talán egyszer még meglesz valahol. Úgy izgult a fellépése előtt, mint egy kisgyerek, hé Anime, mondd csak jó lesz??

A fellépése előtti napokban már tűkön ült, én már századszor hallgattam Apuska szólóját, na milyen? felkiáltással meg a csibészes mosollyal kísérve. Jó, de volt már jobb, mondtam néha, mint a lefutott körökre mondjuk.

Ott állt a nagy szobában, levette a szekrény tetejéről a hegedűt és dúdolta a dallamot. Aztán járt a lába, csillogott a szeme, huncut villámok kerengtek benne, mintha a világot akarná befogni. Zene lett a nagyszoba.

HA ilyen tüzes szemmel ránézett egy asszonyra hajdanán, biztos nem volt menekvés.
Hiányzol Öcsi bácsi, hiányzol Apuska.

anime lányod.

Ez az együttes, akikre tudom, hogy most is büszke.

2010.október

emitt a sírás,

ott a gagyogás

elhűlt a leves

a tejeskávé meleg

tejszínhabot kérek még

belőlem sosem elég (?!)))))

gyere és fuss

a rizsa odaég

anya már megint

csupán a földig ér???

csoszogok és térdelek

álmomban is nevelek

meg jókat nevetek.

ha a ruha kicsi, ha a cipő kacsa

akkor is csak anya, anya

nevetek és kacagok

önfeledten lubickolok

éjszakai álmot nézek

óvatosan csak

hogy meg ne sértsem

naponta mérnék centit

így nőnek ezek hercig??

bennük az értelem

bennük a vágy

bennük a teljesség

bennük a láz

bennük a nyugalom

bennük a világ

bennük a fájdalom

bennük a megváltás

a Krisztus, Isten

a hitem

Bennük a gyengeségem

a szánalmam

Isten

a drágaköveim

sóhajaim.

Bennük a vasárnapom

Mert bennük én vagyok már.

Ezúton kérek minden szeretett és kedves blogtársat, ismerőst, barátot, hogy segítsen. A mai napon megalakul községünkben a Cigány Kisebbségi Önkormányzat. ( Délelőtt kiderül, elnök leszek-e, ezt csak megsúgtam))))) Merőben új vállalkozás, így mint minden kezdet, ez is körülményes és ki kell taposni az utat. Elsőként is az eszközeink léte, - azaz nemléte - a működésünk feltétele, mivel pl. számítógép nélkül nem lehet dolgozni. Az állam mindöszesen 580.000 forintot ad egész éves működésre, ebből luxus lenne gépet venni.))))
 Az önkormányzat egy géppel tudja segíteni a munkánkat, és mivel egyúttal elindítanánk aTanoda-szerű programot is, ez nagyon minimális.
Természetesen minden megoldás érdekel minket, legószerűen összerakható, hátra dönthető és önműködően forró csokit adagoló, satöbbi, satöbbi.

ezer csók.ny

Persze mindenhol ott vagyok, mindenhol én vagyok, s szeretném ha néha az ujjaim lenyomata ott maradna valahol. Na jó, nem egy vitrinen.

Vágyaim, álmaim és kívánságaim, sőt óhajaim vannak - e még? Vagy már? Szeretem azt a szót hogy óhaj. Ritkán használjuk, emlékszem apám anyja mondta  a halála előtti utolsó napon, úgy óhajtanék egy kis savanyú paprikát, olyan eceteset. Hát nem furcsa, semmit nem evett, de ezt óhajtotta. Mindig is választékosan beszélt, mindig adott a szavaira, úgy mint  a küllemére, a tiszatságra. Érthetően és választékosan, ja meg egyszerűen, ilyen volt.
Szóval megóhajtotta az ecetes almapaprikát, kimentünk, találtunk egy kis zöldségest és ott mérettem neki egy kis zacskónyival. Vajon mennyit óhajtana? Hiszen fél éve már szinte semmin él.

Úgy harminc dekányit, nem tudom. Mérettem, megörült és evett belőle. Jól esett neki. Egyik utolsó kívánsága volt., talán a legutolsó.

Hosszú évekig lógott a szobám falán: Húsz éves lesz lassan már  a gyermek, álmainak fénye veszett már, de hiszi még hogy új álmai lesznek, s álmaiért újra harcba száll. Lennon ez, persze John Lennon. Egy kollégium kiselejtezett könyvei között találtam, pergamenszerű izére írva, sokáig meghatározta a szobám jellegét. Egyébiránt még ma is ott lóg a gitárom mellett.

Pedig nem húsz éves kora előtt álmodja az ember a nagyokat. Mert akkor még csak történnek a nagyok. Az amolyan ismerkedős időszak, mint a dackorszak, hogy felfedezzem a határaim. A lehetőségek próbálgatása. Az álmok meg vágyak meg óhajok sokkal később jönnek.
Aprók, de sokasodnak.

Legyen mindennapi betevőnk, munkánk, részünk ebben a társadalomnak nevezett izében.
Erőnk, egészségünk a tevéshez, egyáltalán a levéshez. Azaz a létezéshez.


Anyáink, nagyanyáink éljenek,
gyermekeink nőjjenek,.
álmaink sokasodjanak
vágyaink gyarapodjanak
óhajaink csillapodjanak.

Legyen meleg csizma, sapka, sál
hófödtében meleg zsál
legyen csizma, bundás még
legyen kabát, mellény, szép.

Legyen élet e házban még
mindig meleg
bíborkék.
Melegség az kéne még
ne fázzunk úgy, kicsikék.

Tegnap jött egy nyolcévesforma kislány hozzánk kétezerért. Az anyja leírta néhány sorba egy papírra, hogy kérnek szépen, mert  szükségük van rá. Mellé elküdte  a kórházi beutalót  is, a kislánynak a mellében találtak valami csomót, kórházra kell. Ez a szükség. Ami igen, néha törvényt bont. Elnéztem a lánykát, nem lehet gyerek. Mennyi mindentől fosszák meg! Álmoktól is, meg vágyaktól, nagyobb urat ismer ő, a szükséget.

Vágyom Dél-Spanyolországba, a hegyek közé, a semmibe. Csakúgy birkákat nézni, csúcsokat és új ízeket hordani a szívemben. Vágyom a férfira, aki rám néz és tudja mi történt velem aznap, látja a lelkem.

Álmok, vágyak
luxus ez
a szükség az
mi tönkre tesz.

Ha a pénznek szaga van, márpedig van, akkor a pénzhiánynak meg mije van? Üres zsebe az biztos. Na mindegy. Rebesgetik, hogy hamarosan fizetni kell némi kis pénzt  a sírhelyért. Persze csak jelképeset. Akkor meg minek fizetni? Na és mennyit ér a  jelkép? Meg inflációfüggő-e?

Azzal érvelnek, ha a kondításért, mármint hogy a pap meghúzza  a harangot, kemény húszezret kell fizetni, a földért miért ne?? Igaz is, ne halj meg. Ha igen, előtte gondolkozz és fizess!

Volt már olyan, hogy valaki meghalt és nem szólt a harang. Nem hiszem hogy Isten nem vitte át a túlsó partra. Biztos hogy nyugodtan és csendesen úszott, legalább nem bántotta fülét  a zaj. Minek a kondítás?

Kavar furcsa dolgokat a halál, márcsak ilyen a természete. Van hogy ellenségek kerülnek egymás mellé, vagy rokonok úgymond egy utcába, mármint egy kis ösvénybe egy nagy tuja alá. Fontos ez, mert mindnyájan egy helyre megyünk, legalábbis arra tartunk, régi okosság ez. Ott lóbáljuk majd a lábunkat, agyalunk meg minden, néha átszólunk a szomszédba, hé Bó, ott vagy? Na mi van Tosz Mester, bírod még?

De jó lenne rágyújtani. Ott vajon mindegy hogy füstszűrős vagy nem, hogy mentolos vagy hogy tizenkilenc van csak egy dobozban, csak szálljon a füst.

A pénz nem boldogít, hát persze hogy nem, de mennyi mindentől esel el, ha nincs. Egy marcipángolyó csak hirtelenjében háromszáz forint, pedig milyen jó a marcipángolyó. Elföldelni mégiscsak elföldelnek, bár volt már olyan hogy a papnő ott hagyta a halottat a placcon, mert korábban szólalt meg a cigány zene. Nem földelte el, hazament. Hosszú talárjában megfordult, úgymond hátat fordított  a gyászolóknak meg a halottnak, és haza ballagott.

Vajon könnyű volt neki az út?

Egy rokona mondott pár szót, és rászórták a földet. Biztos nyugodtan ment el. Legalább egy családtagja búcsúztatta. Ezt hívják kegyeletnek vagy ilyesmi.

Jó lehet úgy elmenni, hogy azt érzi az ember, igen bevégeztetett. Elvégezte a dolgát, helyre tett ezt-azt, emlékeznek rá itt-ott, hagyott pár gyereket erre-arra, élt szép éveket itt-ott.

Ezért is szeretem Jézust, mert tökéletesen bevégeztetett. Nem hagyott hiányt, űrt, éppen felreppenő mondatot, csak befejezést hagyott.  Igen, megyek Atyám, megyek. Elvégeztem itt a dolgom, haza mehetek. Valami ilyesmi.

Fontos ez, hogy ne csak elaludj egy váróban, vagy elsodorja a vörösiszap az autódat és eltűnj a  zagyvarékosban, vagy elaludj a díványon, mert a jobb szívkamrád nem kap elég vért, miután jóízűen megetted a szalonnnás tojást reggelire , amit úgy szerettél reggelenként.

Ugyanakkor hiszem hogy így rendeltetett. Kinek így, kinek úgy. Kinek ez, kinek az. Csak fizetni ne kelljen már többet, így is adunk életünkben eleget.